Már
Kr. e. 3000-ben fazekaskorongot használtak az agyag formázására. Az
égetést kemencében végezték, így az edények anyaga kevéssé vált
porózussá. Később megjelentek a különféle zomácozási eljárások, amelyek
csillogó, üvegfényű bevonatot adtak az edénynek. Tell-el Amarnában
és Asszíriában tártak fel a régészek ilyen zománckészítő műhelyeket. Vannak olyan elképzelések, amik az mondják: az üveget a zománcból fejlesztették ki. Ugyanakkor egy másik elmélet ennek pont az ellenkezőjét állítja: az üveget már korábban is ismerték, és csillogó fénye miatt alkalmazták zománcként is. Tény az, h gy a korai üvegek és zománcok összetétele hasonló volt.
és Asszíriában tártak fel a régészek ilyen zománckészítő műhelyeket. Vannak olyan elképzelések, amik az mondják: az üveget a zománcból fejlesztették ki. Ugyanakkor egy másik elmélet ennek pont az ellenkezőjét állítja: az üveget már korábban is ismerték, és csillogó fénye miatt alkalmazták zománcként is. Tény az, h gy a korai üvegek és zománcok összetétele hasonló volt.
A mezopotámiaiak ősi receptje úgy
hangzik, hogy az ideális üveghez az olvasztás közben még ólmot, rezet,
salétromot és meszet kell adni.
A legősibb üveg, amit ma ismerünk, Kr.
e. 3400-ból származik, ez pedig arra enged következtetni, hogy már ezt
megelőzően is gyártottak üveget. Az alapanyagok Egyiptomban bőségesen
álltak a rendelkezésre, tulajdonképpen három anyag összeolvasztásával
már üveget nyertek. Az első a homok, amit a sivatagból szereztek, a
második a mészkő (tengeri kagyló, bányák), a harmadik pedig a szóda
(nátron-tavakból). Az egyiptomiak faszéntüzelést alkalmaztak, ez pedig
lehetővé tette viszonylag magas hőmérsékletek elérését, ugyanakkor
előállt az a probléma, hogy a buborékok egy része nem távozott el. Ezt a
hibát a hőmérséklet
folyamatos emelésével kívánták kiküszöbölni. (Egyébként az őskorban is
használtak már üvegszerű anyagot, ez pedig az obszidián volt).
Ezek az üvegek azonban nem voltak színtelenek, mivel színtelen üveget csak nagy tisztaságú alapanyagokból, illetve kémiai módszerek segítségével lehet elérni. Ez a tény pedig ahhoz vezetett, hogy az ókor embere megpróbált minél szebb színt adni ennek az anyagnak. Az egyiptomiak például ragyogó kék színt hoztak létre (ezt kobaltvegyületekkel érték el). A zöld szín arra utal, hogy az anyag vasat tartalmaz, a réz- és a kobaltsók kék színt adnak, a kálium- és az alumínium-oxid a kémiai ellenállást növeli. Míg az egyiptomiak beérték ezzel, addig az asszírok előállították a színtelen üveget is. Sokáig uralkodott az a nézet, hogy az üveg tényleges feltalálói a föníciaiak, pedig ők csak az egyiptomiaktól szerezék kereskedés céljából. Az ókorban az üveg legalább akkora értéket jelentett, mint manapság egy drágakő, így megérte ezzel kereskedni. Az üveg feltalálásáról szól egy legenda is, miszerint mikor a tábort ütő föníciai hajósok megéheztek, úgy döntöttek, rendeznek egy nagy tábori „sütögetést”. Hatalmas tüzet raktak, s mivel nem volt elég kő, salétromdarabokat tettek a tűzhöz. Ez azonban a homokkal összeolvadva üvegszerű anyagot hozott létre.
Ezek az üvegek azonban nem voltak színtelenek, mivel színtelen üveget csak nagy tisztaságú alapanyagokból, illetve kémiai módszerek segítségével lehet elérni. Ez a tény pedig ahhoz vezetett, hogy az ókor embere megpróbált minél szebb színt adni ennek az anyagnak. Az egyiptomiak például ragyogó kék színt hoztak létre (ezt kobaltvegyületekkel érték el). A zöld szín arra utal, hogy az anyag vasat tartalmaz, a réz- és a kobaltsók kék színt adnak, a kálium- és az alumínium-oxid a kémiai ellenállást növeli. Míg az egyiptomiak beérték ezzel, addig az asszírok előállították a színtelen üveget is. Sokáig uralkodott az a nézet, hogy az üveg tényleges feltalálói a föníciaiak, pedig ők csak az egyiptomiaktól szerezék kereskedés céljából. Az ókorban az üveg legalább akkora értéket jelentett, mint manapság egy drágakő, így megérte ezzel kereskedni. Az üveg feltalálásáról szól egy legenda is, miszerint mikor a tábort ütő föníciai hajósok megéheztek, úgy döntöttek, rendeznek egy nagy tábori „sütögetést”. Hatalmas tüzet raktak, s mivel nem volt elég kő, salétromdarabokat tettek a tűzhöz. Ez azonban a homokkal összeolvadva üvegszerű anyagot hozott létre.
Ahogy fejlődött az üvegipar (Egyiptom
Kr. e. 1350-ben már igen fejlett volt), egyre hétköznapibbá vált ez az
anyag és megjelent a mindennapi életben is, megszűnt luxuscikk lenni.
A tömör tárgyak öntése nem okozott
gondot, ugyanakkor egy belül üreges tárgy megformázása már
megoldhatatlannak tűnt. A forró, folyékony anyagot nem tudták úgy
formálni, mint az agyagot például. Azt találták ki, hogy szövetzsákokba
homokot tettek, amibe egy rudat nyomkodtak bele. Ezután ezt rányomkodták
a még képlékeny masszára, ami felvette a szövetzsák formáját. Előtte
természetesen madzagokkal rögzítették a zsákot. Ezután a rúd
segítségével addig hengerelték, amik el nem nyerte kívánt alakját. Mivel
az a procedúra addig tartott, amíg az üveg
ki nem hűlt, a felülete egyenletes, sima lett. Ezután egyszerűen
kiöntötték a homokot, kivették a rudat.Ez az eljárás a „hengerelt üveg”
nevet kapta, és sokáig a legelterjedtebb módszer volt. Később ez tovább
bonyolódott, például díszes edények készítésénél különböző színű
üvegcsíkokat nyomkodtak a homokformára, ez azonban nagy ügyességet és
szakmai gyakorlatot igényelt.
Emellett sok más módszer kialakult, de
az igazán újat az üvegfújás jelentette. Itt a hengerelt üveg tartórúdját
egy csővel helyettesítették, és a végére vett üvegmasszába levegőt
fújtak. Ezután a fúvócső ügyes mozgatásával kellő alakúra formálhatták
az üveget. Ezt a technikát feltehetően Kr. e. II-ban találták fel, de
kezdeti formában már az egyiptomiak is alkalmazták. Az üevgfúvás
sokhelyütt meg van örökítve, ilyen munkafolyamatot nem egy helyen a
piramisok falán is ábrázoltak. A munkát eunuchok, azaz kiheréltek
ellenőrizték, ez egyébként egy bevett szokás volt.
A föníciai kereskedők az egyiptomi
birodalom bukása után monopolként használták az üveggyártást, s nemcsak a
középkorban, hanem egészen a XX. századig kiemelkedő helyet foglaltak
el a világpiacokon. Ilyen híres üveggyártó hely volt például Szidon vagy
Türosz. Nemcsak dísztárgyakat állítottak elő, hanem ipari igényeket is
kielégítettek. A rómaiak számára például ablaküveget készítettek. Ez a
virágzó ág a Római Birodalom bukása után lehanyatlott, de nem szűnt meg,
hiszen továbbra is fontos használati tárgy volt, a földesurak, nemesek
pedig luxuscikkeket rendeltek. Az ekkoriban megjelenő egyházi építészet
elsősorban színes ablaküvegeket igényelt.
1508-ban Peder Mansson svéd lelkész
Itáliába utazott azzal a céllal, hogy tanulmányozza az üvegkészítést.
Mannson nem véletlenül választotta Itáliát, ugyanis a középkorban a
velencei ipar messzeföldön híres volt. Egyébként itt készítették el az
első szemüveglencsét is (XIII. sz.), sőt, az első tükröt is. A
tükörkészítésnél úgy jártak el, hogy a sík üveg felületére vékony ón
vagy ezüstlemezeket fektettek, és ezeket higannyal rádörzsölték (ez
különben amalgám-képződésht okozott). Mansson üvegekről írt tanulmánya
ma is fontos forrásanyag.
A síküveg legfontosabb felhasználási
területe az ablaküveg volt. Érthetően erre leginkább a hidegebb
éghajlatú Észak-Európában volt szükség. Templomablakokat ugyan korábban
is kiraktak, de ezek kis méretűek voltak és ritkán is alkalmazták
drágasága miatt. A reneszánsz
idején már több helyütt találkozhatunk ezzel a drága anyaggal. Nyilván
csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. Az üveg árát jelentősen
megemelte, hogy ekkoriban hamuzsírt is tettek bele, egy nagyobb
mennyiségű hamuzsír kinyeréséhez azonban egy kisebb erdőt kellett
felégetni. Ezért nem véletlen, hogy a gyárak erdők közelébe települtek.
Sok üvegolvasztó működött a Német-Középhegységben, a cseh erdőségekben és Magyarországon, a Mátrában.
Ha valaki jómódú volt, üvegezett ablakok
díszítették a lakását. Ezt a fellendülést látva hamar bevezették az
üvegadót, ami elsősorban Franciaországra volt jellemző.. Az adót az
üvegfelület nagysága alapján vetették ki.
Előállítás
Üveglapot többféle módon állítottak elő.
Kisebb felületűt öntéssel készítettek, de ez a módszer hátrányosnak
bizonyult, ugyanis még fényezni is kellett. A XVII. században már
nagyobb méretű lapokat is elő tudtak állítani és a méretet szabályozni
is tudták. Velencei és normandiai üvegkészítők már méretre kapták a
megrendeléseket, ezt pedig úgy teljesítették, hogy az üveget
öntőasztalra borították, aminek a szélei mozgathatók voltak.
Beállították a kért nagyságot, majd hengerléssel lesimították. A másik
módszer az ún. koronasüveg-eljárás. Eszerint a képlékeny masszából
fúvócső segítségével egy gömböt fújtak, majd ezt a gömböt egy másik cső
segítségével leválasztották. Ezután egy sima fémlemezhez szorítva
lelapították. Így egy köralakú üveglapot kaptak, aminek az volt a
hibája, hogy a felfüggesztés helyén egy korona alakú hiba maradt vissza.
A síküveg gyártásának harmadik módszere
az volt, hogy fújtak egy gömböt, elkezdték lóbálni, majd mikor elérték a
hengeres formát, leválasztották, felvágták és egy kemencében
szétlapították. (Ahogy a technika fejlődésével a szóda kitermelése
könnyebben megoldhatóbbá vált, az üvegipar is fellendült. Ez a magyar
előállításra fokozottan igaz.)
Manapság az üveg különféle oxidok összeolvasztásával készül.
- Nátronüveg (alacsonyabb hőmérsékleten olvad meg, mint a kvarcüveg; ablaküveg, üvegedények)
- Káliüveg
- Ólomüveg
- Jénai üveg
A gyártás során adalékanyagokat adnak a
masszához, amiknek elsődleges szerepe az olvadás gyorsítása, ill. a
tisztulás elősegítése. Négy módszert alkalmaznak ma a megformálásra:
préselés, öntés, fúvás, húzás. A nagy kereslet miatt a XX. századra az
üveggyártás teljesen automatizált folyamat lett.